Budapesten születtem 1941-ben. Èdesanyám titkárnő, édesapám művezető volt. Apám után én is katolikus lettem, de anyám révén a kőbányai evangélikus ifi-körbe is eljártam.

A Pongrácz-telepi és a Szt. László téri általános iskola után az akkoriban csak Lászlónak nevezett gimnáziumba jártam 1956 október 23-ig. Nemzeti Múzeum előtti tüntetőkkel a Magyar Rádió épületéhez mentem, ahol az ávosok elfogtak, de szerencsémre az első lövések előtt el is engedtek. Másnaptól  jártam a pesti utcákat, szívtam magamba a hazugsággal telt évek, az elnyomás rettegése után a szabadság, az őszintén kimondott igazságok levegőjét. Amit azokban a lázas, az ország és a magyarság boldogulásának reményét felvillantó napokban megéltem, magával ragadott és elkísér egész életemen át. 

A november 4-i szovjet támadás után Kőbánya még néhány napig kitartott, azután el kellett dobnom a puskát, töltényem már nem maradt amúgysem. A következő hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy visszarendeződik a diktatúra, folytatódik a félelem és a hazugság, és éreztem, hogy a forradalom csodálatos napjai után nem tudnék újra abban a légkörben élni.  Január 3-án egy barátommal Szombathelynél átléptük a határt.

A menekülttáborból az akkoriban Ausztriában működő menekült-gimnáziumok egyikébe,  Kammer am Atterseebe kerültem. Itt ragadt rám a Puma név, sokan még ma is csak igy szólítanak. A Lienz melletti Iselsbergben érettségiztem 1959-ben a hollandok által fenntartott Königin Julianna Schule-ban. Ebből az időből, majd a következő egyetemi évekből erednek azok a baráti szálak, melyek az Ausztriában a következő évtizedekben kialakult menekült magyar egyesületi élet vezetőivel összekötnek. 

A gimnázium során kerültem kapcsolatba a külföldi magyar cserkészettel. Ennek az egész világon szétszórtan immár majdnem 70 éve működő szervezetnek lelkes tagja, majd az évek és évtizedek során egyik vezetője lettem. Jelenleg a Szövetség kárpátmedencei kapcsolattartásáért vagyok felelős.

Egyetemi éveim során a kémiától a közgázon és a germanisztika-történelmen át több tudományba is belekóstoltam. Az 56-os menekült diák szervezetek közül a Lakos Endre római katolikus pap által összefogott „Exul Familia” közösséghez tartoztam szorosabban.  Úgynevezett ENSZ-ösztöndíjjal üzemmérnökként végeztem a rádiótechnika-elektronika szakon 1965-ben. 

Eleinte mérőműszerekkel, analizációs berendezések üzembehelyezésével és javításával foglalkoztam. Még 1964-ben folyamodtam az osztrák állampolgárságért és karácsonyra, 7 év után elsőízben hazalátogathattam. Ezt követő utazásaim során a magyar hírszerzés érdeklődni kezdett irántam, 1966-ban biztonságom érdekében lemondtam magyar állampolgárságomról.

Nemsokára behívtak az osztrák hadsereghez ahol életem talán legnyugodtabb 9 hónapját töltöttem. Leszerelésem után egy olasz cég alkalmazott analitikai műszereinek  szervíz-mérnökeként. Munkaterületem az akkori szocialista tömb államai voltak, Albániát kivéve sokszor jártam mindegyikben a következő évtizedek során. 
A Tiszai Vegyi Kombinátnál ismerkedtem meg leendő feleségemmel. Egyéves hercehurca után a magyar hatóságok engedélyezték hogy megházasodjunk és „kivándoroljon” Ausztriába. Három fiunk született, mindhárman folyékonyan beszélnek magyarul, az írás és az olvasás már nehezebben megy nekik.

Néhány év után üzletkötőként helyezkedtem el, svéd, amerikai, holland és japán nemzetközi nagyvállalatok elektronikus, analitikai, orvosi és nukleáris mérőműszereinek eladásával foglalkoztam.  A Comecon-államokban csak a kiemelten fontos tudományos, orvosi és ipari kutatóintézetek tudták ezeket a korabeli legfejlettebb technikával épült, élvonalbeli berendezéseket beszerezni. Az érdekes munka persze sztresszel is járt, hiszen több millió dolláros forgalomért voltam felelős, de ezzel együtt nagyon élveztem és szerettem sok utazással járó munkámat.

Ebben az idöben írtam már álnéven cikkeket a Bécsi Naplóba, amelynek később éveken át szerkesztőségi tagja is voltam.  A Katolikus Magyar Èrtelmiségi Mozgalom akkori vezetőjének segítettem a rendezvények megszervezésében, visszavonulása után vettem át a csoport vezetését. 

Néhány évig a Központi Szövetség vezetőségének médiareferense voltam, míg 2006-ban a kezdeti elvi ellentétek személyeskedéssé fajulása miatt kiléptem a vezetőségből és a szerkesztőségből is. 

Több éven át igyekeztem többedmagammal egy olyan magyar egyesületi tömörülést létrehozni, amely minden ausztriai magyar szolgálatára akar lenni nyelve, kultúrája, hagyományainak megőrzésében.  A néhány éve létrejött Kerekasztal jó eszköz ennek a célnak az elérésében. 

Ez év kezdetétől a bécsi egyházközség küldötteként kineveztek a Szövetségi kancellária mellett működő Népcsoporttanács magyar tagozatába. Jelenleg itt igyekszem a szövetségi pályázati pénzek egyenlőbb elosztását elérni.