Ha valaki bármikor azt mondta volna nekem, hogy örülni fogok egy vasárnap délelőtt, istentiszteleti időben üresen álló, nyitott templomnak, biztos, hogy nem hiszem el. Eddig nem is éltem át ilyesmit. Persze korábbi szolgálati helyeimen olykor maradt el istentisztelet, de a gyülekezetünk tagjai mindig felhívtak, hogy inkább halasszuk el a találkozást. Ezekben a hetekben viszont más időket élünk. Az állami kérésnek megfelelően nem tartunk istentiszteleteket és más közösségi alkalmakat. Ez a helyzet szerintem nem csak a lelkészeket, papokat, hanem azokat is nagy kihívás elé állítja, akik számára az egyházi életben való részvétel rendszeres erőforrást jelent – mindannyiunkat.
Magam is számba vettem a lehetőségeket, amelyek az egyre inkább digitálissá váló világban kínálkozak. Mi lenne, ha felvennénk, majd feltöltenénk az internetre az istentiszteletünket? Vagy jobb lenne élőben közvetíteni? Adjuk közre írott formában a prédikációt, netán az egész istentiszteleti rendet? S ha körülnézünk, észrevesszük, hogy valóban sokan választották ezeket a lehetőségeket – az általuk támasztott szakmai és technikai feltételek sokrétűségéhez képest túl sokan is… Így más mellett döntöttem. Már második vasárnapja nyitva áll a temlomunk az istentisztelet idejében. Az oltáron két gyertya ég – a húsvéti, a nagy és a halottakra emlékezéskor égő, a kicsi. Egyik sem lehetne aktuálisabb mint éppen ezekben a napokban. Az orgonán Johann Sebastian Bach műveit játszom hatvan percen keresztül – mégiscsak ő az „ötödik evangélista”… Remélem, hogy… Mit is? Hogy nem jön senki, hiszen nem hirdettem meg ezt a lehetőséget, nem is szabadott volna. Tehát mégis eljött az idő, amikor örülök az üres templomnak – orgonistaként ez sem ismeretlen. Aztán ahogy félidő táján lenézek, mégis ül ott valaki. Már második vasárnapja ugyanazon a helyen, másodszor már intett is. Ezek szerint megtalálta az útját az örömhír, amely ezekben az időkben sem némítható el.
Lám megvan ennek az állapotnak is a maga szépsége. Van mibe kapaszkodni ebben a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetben, amikor a múltba révedés nem sokat segít. Mennyire átérezhető most az, ahogyan az egyik evangélikus énekünk az Isten szaváról beszél:
„Ha minden támasz rombadűl, S megragadod ez egyet, És végre hozzá menekül A zúgó vészben lelked: Ó, milyen áldott helyre lel! Ott talál békességet És biztos, védett kikötőt, Hol vihar el nem érhet.” (Evangélikus Énekeskönyv, 286./5.)
A két égő gyertya számomra annak a jövőnek a szimbóluma, amelyet egyre jobban várunk. Kezdjük a kisebbel! Sajnos sokakra kell majd emlékeznünk amikor lecseng ez a járvány. Imádkozzunk azért, hogy minél kevesebb közeli ismerős vagy hozzátartozónk legyen közöttük! Ne feledjük, hogy a másik gyertya, a húsvéti nagyobb. Az ezzel kapcsolatos remény is az. Az áprilisban kezdődő hat hetes (!) húsvéti időszakban talán már tudunk újra találkozni, együtt ünnepelni, Istennek hálát adni – ez a reménységünk.
A fentiek alapján világos, hogy a jövő vasárnap is nyitva lesz a templom, égni fognak a gyertyák és Bachot fogok orgonálni. De ne mondják el senkinek!
Wagner Szilárd, lelkész
