Az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalának vezetője, Radda István úr kérésére kerestem fel az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezetet.  Juhász Réka, a gyülekezet lelkésze fogadott, a bécsi Capistrangasse 2/15 szám alatt található irodában, amely egyben a gyülekezet székhelye is.

A cím nem véletlenül egyezik meg a Bornemisza Péter Társaságéval, hiszen az 1960. március 20-án, az akkori Presbitérium által megalakított irodalmi társaságnak is ugyanez a székhelye.

Juhász Réka lelkésznő elmondta, hogy az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet teljes jogú tagja az Ausztriai Evangélikus Egyháznak és egy nemzetiségi – nyelvi hovatartozás alapján szerveződő gyülekezetként működik. A kezdetek 1956-ig nyúlnak vissza, amikor a gyülekezet az Ausztriai Magyar Evangélikus Lelkigondozói Szolgálatból alakult, annak jogutódjaként. Az új szervezeti meghatározással 2004. december 5. óta működik. A gyülekezetnek választott és beiktatott presbitériuma, lelkésze és felügyelője van. A lelkész munkáltatója az Ausztriai Evangélikus Egyház. A lelkészi feladatok egész Ausztria területére kiterjednek, ezalól kivételt képez Burgenland és az Őrisziget evangélikus gyülekezete.

Feladatait tekintve megemlítette az istentiszteleteket, melyeket havonta tartanak meg Bécsben és Grazban magyar nyelven, a hónap első, illetve a harmadik vasárnapján. Bécsben a 7. kerületi Feltámadás-templom kápolnájában – 1070, Wien, Lindengasse 44/a címen – 11.00 órakor.  A grazi és környéki hívek a Heilandskirche evangélikus templomba járnak – Graz, Kaiser-Josef Platz 9. cím alatt 16.00 órára. Az istentiszteleteket mindig követi közös együttlét, agapé.

Egy másik fontos feladat a magyar és kétnyelvű kazuális szolgálatok (keresztelés, esketés, temetés). A keresztelések száma általában magasabb, mint a temetéseké. Ugyanis többen az idősek közül azt kérik, hogy saját szülőföldjükön legyenek eltemetve.

A gyülekezetnek 1956 óta saját újsága is van. Kezdetben Útitárs néven, mint melléklet jelent meg, 1975 óta azonban már önálló újságként: Másokért Együtt címmel. Jelenleg közel 1500 példányban nyomtatják, és immáron már a 861. számnál tartanak.  

A beszélgetésünk alatt egy másik fontos feladatról is szó esett. Ez nem más, mint a lelkigondozói és diakóniai feladatok. A tagok számíthatnak egymás segítségére. Az időseket nem hagyják egyedül, a családok figyelnek egymás gondjaira, problémáira. Ahogyan a kisebbségi létben élőkre jellemző, a problémák gyakran, egész mélyen gyökereznek. A honvágy, az idegen környezetbe való beilleszkedés, a munkahelyi problémák megoldása és sok más jogi, szociális gond is terítékre kerül. Ezáltal a közösség ereje számos alkalommal megmutatkozik, így van esély arra, hogy erőssé és szilárddá kovácsolódjon.

Egy másik szép feladat, a gyülekezeti kirándulások megszervezése, mely évente két alkalmat jelent. Emellett a konfirmációra való felkészítés is fontos teendő, hiszen fiatalok is járnak az istentiszteletekre. Mostanában felértékelődött az a szerep is, amit az ausztriai három magyar nagy egyházi közösség – az evangélikus, a katolikus és a református – az ökumené nevében tesz. A hívek értékelik ezt a munkát és időről időre egyre többen vesznek rész a szertartásokon. A legutóbbi ökumenikus istentisztelet mottója a következő volt: „Krisztus szeretete sürget, ösztönöz minket!”

A beszélgetésünket a 60 éves évforduló alkalmából összeállított kiállítás megtekintésével folytattuk. „Az Ausztriai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház segítségnyújtása menekülteknek 1956/57-ben” elnevezésű tárlat anyagát a gyülekezet levéltárából, valamint Szépfalusi István feljegyzéseiből állította össze a lelkésznő, melyhez adódott még számos dokumentum az Ausztriai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház püspökségének körleveleiből is. A lelkésznő szakszerű idegenvezetőnek bizonyult, előadásán érezni lehetett, hogy sok munkát fektett bele.

A Magyarországról 1948 előtt kitelepített németekkel együtt, különböző okokból kifolyólag, sok magyar is érkezett Ausztriába. Nyilván szükség volt lelkigondozásra. Ezért, az ausztriai egyházak már az ötvenes években lelkigondozói szolgálatot hívott életre. Bregenz-ben alakult az első protestáns lelkigondozói központ. Az alapítók közt olvashatunk Nagy Józsefről, aki később az 1956-os események következtében érkező menekült hullám fogadásában is besegített. Megismerhetjük Szépfalusi István szerepét is, aki 1955-ben került Ausztriába, mivel édesanyja ausztriai állampolgár. Őt kérték fel arra, hogy Bécs központtal, szervezze meg az Ausztriai Evangélikus Egyház magyar menekültszolgálatát. Az Ausztriai Evangélikus és Református Egyházak együttműködve fogadták a menekülteket, de részükre már a kezdetekben külön református és evangélikus lelkigondozói szolgálatot hoztak létre. Az evangélikus közösséget Szépfalusi István vezette, ugyanabból az irodából, ahol most a beszélgetést folytattam. Innen kerültek megszervezésre a Magyarország irányába indított segélyek, melyek 1995-ig folytatódtak.

Sok idézetet fordított le a lelkésznő, de ami a legérdekesebb volt, ahogy az egyház körülírja a lelki trauma okait. Emlékezetből írom le: itt olyan emberekről van szó, akik kiestek a megszokott életritmusokból, akiket a félelem üldöz. Akiknek még élesen él emlékezetében az anyaföld elvesztése, vele együtt minden vagyonuké, amiért keményen megdolgoztak, és mindezek felett a szabadság elvesztése is.

Egy másik plakáton szintén részletek olvashatóak a levelezésekből. Ezekből kiderül, hogy mindenki ki akarta venni a részét a segítségnyújtásban. Megtudhatjuk, hogy a skandináv egyházak is hozzájárultak ehhez a karitatív feladathoz. A külföldi segélyszervezeteket ’57 májusáig engedték be Magyarországra. A plakátokon láthatóak azok a listák, amelyek meghatározták a vámmentesen bevihető tételeket és azok mennyiségét, amelyet a szervezetek ki is használtak, hogy minél hatékonyabban segíthessék a magyarokat. Azonban az ’57-ben bevezetett szigorítások következtében ezek is érvényüket vesztették.

Arra a kérdésemre, hogy mégis ki támogatta ezt a kiállítást, melyen olyan szépen ábrázolva van az 1956-os emlékévre megalkotott logó, a lelkésznő elmondta, hogy az árát a gyülekezet és a Bornemisza Péter Társaság állta.  

Számomra nagyon tanulságos az a munka, amit Juhász Réka lelkésznő végez, illetve megható volt látni a kiállítás képi és írásos anyagát. Aki teheti, látogassa meg, vagy vigye el a kiállítást saját közösségébe, hiszen érdekes tanúságokat lehet levonni belőle.