„A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem” - Látogatásunk a moldvai csángómagyaroknál

Egy szülői ötlet, egy kezdeményezés és egy szervezet, amely segít ezt megvalósítani, hat lelkes ösztöndíjas, harminc jólelkű adományozó, nyolcvan vidám gyermek, sok száz vendégszerető csángómagyar, sok ezer kilométernyi út, és számtalan felejthetetlen pillanat…

Igen, így lehetne címszavakban összefoglalni a történetet, amely arról szól, hogyan egyesítik erejüket egy szép cél érdekében a szórványban szerteszórva élő magyarok. Hiszem, hogy a mai világban nagy szükségünk van a jó hírekre, az örömre és arra, hogy megismerjük egymás környezetét, mindennapi életét, ezért inkább az elején kezdem.

Tavaly októberben a Magyar Állam Petőfi Programjának ösztöndíjasaként honismereti foglalkozássorozatot indítottam az AMAPED-ben, 7-12 éves gyermekeknek. Minden alkalommal játékos formában ismerkedtünk a magyar népszokásokkal, hagyományokkal, történelemmel és kultúrával.

A foglalkozások szüneteiben sokat beszélgettünk a szülőkkel mindenféléről, így derült ki, hogy az egyik édesapa, Orcsik Csaba, keresztszülő a dumbravéni csángó magyar iskolában. Csaba elmesélte, hogy az iskola apró, de több mint 80 gyermek jár oda nap mint nap, és bizony nagy hasznát vennék a tanulást segítő eszközöknek, írószereknek, füzeteknek, készségfejlesztő játékoknak.

Szó szót követett, és bennem szépen lassan megfogalmazódott egy adománygyűjtő akció terve. Az AMAPED elnöke, Mentsik Szilvia lelkesen támogatta az ötletet, Csaba megismertetett Majzik Tamással, a dumbravéni magyar tanítóval, és Vanczer Zsuzsannával, a dumbravéniek falugazdájával, akik elmondták, mire lenne a legnagyobb szükség, valamint Zsuzsa felajánlotta, hogy a helyszínre juttatja az összegyűlt adományokat. November végén jártunk, így aztán adventi adománygyűjtést hirdettünk, és néhány napon belül megérkeztek az első ajándékok. December végére a bécsi magyarok adományai megtöltötték az AMAPED irodai szekrényeit, január végére helyet kértek az asztalokon, a folyosón is. Elmondhatatlanul jó érzés volt látni a naponta szaporodó csomagokat.

Közben január elején az jutott eszembe, mi lenne, ha én magam is az adományok nyomába erednék, hogy megismerjem csángómagyar testvéreinket, és ha már ott vagyok, akár tarthatnék egy kihelyezett honismereti foglalkozást is. Az is eszembe jutott, hogy sok ösztöndíjas társam tevékenykedik arrafelé, és milyen jó lenne velük összefogva néhány tartalmas napot eltölteni Dumbravénben.

A modern technikai vívmányainak segítségével hosszas levelezésbe kezdtünk, és lassan kialakult az utazás időpontja, valamint a programok is végleges formát nyertek. Zsuzsa és Csaba február 7- én útnak indultak az adományokkal, én magam február 8-án kerekedtem fel. Bécsből Budapestre utaztam, ahonnan hétfő este nyolc órakor indult tovább a busz Csíkszeredába. Az éjszakai zötykölődés meglehetősen kényelmetlen és fárasztó volt, de töretlen lelkesedéssel vártam, hogy megérkezzünk. Csíkszeredában kiderült, hogy együtt utaztunk Molnár Balázzsal, aki a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumnál ösztöndíjas Gyulafehérváron, egyébként Kárpátalján él, és az úti célunk azonos, hiszen Balázs is lelkesen csatlakozott a dumbravéni akciónkhoz.

Délután fél ötkor érkeztünk meg Bákóba, ahol már vártak a többiek. Tremmel Ákos és Nagy Bence, akik az RMPSZ - Moldvai Csángómagyar Oktatási Programnál töltik ösztöndíjas idejüket, Tóth Tamara, aki az Árvácska Gyermekotthon (Vízaknai Református Egyházközség) ösztöndíjasa, és Varga Emese, aki a Medgyesi Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséget segíti munkájával.

A csapat tehát teljes létszámban együtt volt, így taxiba ültünk, hogy legyűrjük az utolsó negyven kilométert, és elkezdhessük az első közös programunkat a helyiekkel: a táncházat. Végül fél nyolckor érkeztünk célba. Zsuzsa, Csaba és Tamás már vártak bennünket. A csomagokat a falhoz támasztottuk, és kezdetét vette a tánc. Nagyon nagy élmény volt látni, hogy apró gyermekek, tizenévesek, fiatalok és idősebbek egyaránt táncra perdülnek, amint megszólal a zene. Bence muzsikált, Balázs megmutatta nekünk az alaplépéseket, majd mindannyian csatlakoztunk a körhöz. Fél 12-ig tartott a mulatság, kitűnő hangulatban, kimelegedve, és kellemesen elfáradva indultunk a szállásadónkhoz. A késői időpont nem jelentett akadályt, pazar vacsorát követően végül hajnali egy óra körül feküdhettünk a frissen vetett ágyba.

Másnap délelőtt Zsuzsával és Csabával megnéztük a környék néhány nevezetességét. A magyar nyelvű fakereszteket Külsőrekecsinen, a forrófalvi fatemplomot, amely az 1400-as években épült, és Benedek Márton pap és orvos emlékházát Trunkon. A kirándulás alatt Zsuzsa elmesélte, hogy hamarosan kezdetét veszi a magyar iskola építése Dumbravénben, már megvan a telek, és az alapítvány is bejegyzés alatt van. Elegendő pénz gyűlt össze a munkálatok megkezdéséhez, és nagyon bízik benne, hogy a folytatásra is összegyűlik majd a szükséges összeg. (Február 18-án megkezdte munkáját a „Moldvai Értékekért és Közösségekért Alapítvány”)

Ebéd után Tamara foglalkozása következett a 2-3 osztályos gyermekekkel. Az ő beszámolójából idézek:

„Február 10-én a Dumbravéni Magyar Iskola kicsiny osztálytermét a 2-3. osztályos gyerekek mesékkel, varázslatokkal bélelték ki: törpökké, óriásokká, varázslókká váltak, boszorkánnyal küzdöttek meg, sőt, a bátorság, a tudás és az igazmondás próbáját is kiállták.

A készség- és képességfejlesztő játékokat a dumbravéni gyermekek érdeklődéssel, lelkesedéssel fogadták. A foglalkozás keretét népmesei próbatételek adták, melyek a gyerekek különböző kompetenciaterületeit érintették: az ügyességi, gyorsasági játékok mellett a figyelemkoncentráció, kreativitás, együttműködés is megjelent a játékokban. A gyerekek varázsütésszerűen ráéreztek a játékok lényegére, így abban nem csak résztvevőként, de vezetőként is kipróbálták magukat. Csodálatos volt látni, hogy ebben a városi zajoktól elzárt, távoli faluban a gyermekek mennyire nyitottak minden játékra, szeretetre.”

Tamara után Emese tartott foglalkozást a 4-5 osztályosoknak. Így írt erről:

„15-en voltak a csoportomba, minden gyermek nagyon aktív volt, élvezték a játékokat. Bár egymás között románul beszéltek, velem kooperatívak voltak. Medvét vadásztunk, számcsatáztunk (matematikai kompetenciákat fejlesztő játék), volt a Hogy a bab? - ami a logikát és a kiejtést fejleszti. Voltak csapatjátékok, énekeltünk is egyet, bár utána rögtön szóltak a kicsik hogy böjt van és inkább ne, ami érdekes volt. Itt is megmutatkozik milyen vallásos a régió. A hagyományok tisztelete a mindennapokban jelen van. Nagyon meghatározó élmény volt találkozni a közösséggel és látni a vidéket. Nyáron visszatérek oda.”

A lányok foglalkozásai után részt vettünk a misén, majd a legnagyobb, 6-8 osztályos gyermekek kíséretében visszasétáltunk az apró iskolába, hogy másfél óra bebarangoljunk a magyar, és székely mondavilág szövevényesen szép világát. Kinn sötétedett, és lehűlt a levegő, az apró teremben kis székeken körbe ültünk 15-en. A kályhában pattogott a tűz, és a csillogó szemű ifjúságot nézve arra gondoltam, lehet közöttünk sok száz kilométeres távolság a térkép szerint, a szívünk azért mindig egy ütemre dobban, és bárhol is találkozunk, megértjük egymást.

A kihelyezett honismereti foglalkozáson egy rövid bemutatkozás után „pletykásat” játszottunk, így aztán hamar sikerült átlátni, hogyan is születtek a legendák. Ezután megnéztük, meghallgattuk Arany János: Rege a csodaszarvasról című művét, és beszélgettünk a történelmi és a legendákból ismert honfoglaló őseink életéről, szokásairól. Ezután „titkos karmestert” játszottunk, majd a székely Legendárium került szóba, és megnéztük a Likaskő című zseniális mesét. A foglalkozást meseírással zártuk, a jelenlévők mind egymás után szőtték tovább egy-egy mondattal a történetet, és mire a kör végére értünk, igazán remek kis mesét alkottunk együtt.

A találkozó végén a gyermekek hazaballagtak, és mi is indulni készültünk. Tamás nagyon szépen megköszönte a bécsi magyar emberek odafordulását, és széles mosollyal beszélt arról, milyen sok tartalmas órát tudnak majd eltölteni a gyermekekkel, köszönhetően a sok ajándéknak. Mindannyian abban bízva mondtunk búcsút, hogy hamarosan újra látjuk egymást, majd Zsuzsa és Csaba elfuvarozott bennünket bákói szállásunkra. Másnap kora reggel nehéz csomagokkal, de könnyű szívvel indultunk útnak Budapest, majd Bécs felé.

Nagyon szépen köszönjük mindazok önzetlen támogatását, akik hozzásegítettek bennünket ehhez a találkozáshoz a dumbravéni magyar iskolásokkal, hálásan köszönjük a rengeteg ajándékot, és azt, hogy minden kérésünk nyitott fülekre és szívekre talált.

 

Szeretettel azoknak, akik bármilyen módon velünk tartottunk:

 

Régi magyar áldás

 

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.

Legyen áldott eddigi utad,

és áldott legyen egész életed.

 

Legyen áldott Benned a Fény,

hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

és melegítse fel szívedet.

 

Hogy lehess meleget osztó forrás,

a szeretetedre szomjazóknak,

és legyen áldott támasz karod,

a segítségedre szorulóknak.

 

Legyen áldott gyógyír szavad,

minden hozzád fordulónak.

Legyen áldást hozó kezed,

azoknak, kik érte nyúlnak.

 

Áldott legyen a mosolyod,

légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás,

minden téged keresőnek.

 

Legyen áldott immár

minden hibád, bűnöd vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

végtelenül szeret téged.

 

Őrizzen hát ez az áldás,

fájdalomban, szenvedésben,

örömödben, bánatodban

bűnök közti kísértésben.

 

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed,

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.

 

A látogatásról videóösszeállítást is készítettem, mely az alábbi linken tekinthető meg:

https://www.youtube.com/watch?v=JRZWvgMp8oo

 

Január - Február 2016, Miklós Tünde