A Tiszának partján virradok meg egyszer,
Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer.
Az ég boltozatját kék szín táblájával,
Tüzesedni láttam napunk sugárával.
Mosolyodni kezd az hajnal világunkra,
Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.
Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,
Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek.
Innen eresztgetik felfelé párájok,
S a reggellel ekként közlik még homályjok.
A nyugodt természet kel, s kifújja magát.
Verődik álmábul; újrakezdi dolgát.
Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,
Hol napunk világát várván csak hallgattak.
Az álmos természet végtére megindul,
Élő fijajival munkájára mozdul.
Napunknak sugára terjeszkedik rajta,
Melly holdat, csillagot a tengerbe hajta.
Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,
Ragyog játékára az harmatnak vize.
Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával,
A nap kezd ragyogni fényes világával.
Földünknek szélirül felszökött egére,
Űzi a setétet komor tengerére.
Nagy természetünkben kacagni kezd minden,
Mellynek nagy lármája elkezdődik renden:

   Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,
Szóllnak madarai a víg vadászokkal.
Jajdulnak a kopók; hangzik a kürt messze,
Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze.
Az halász hajója harsog a vizeken,
Keresi prédáját e párás térjeken.
A sásas rétekre sok marhák veretnek,
Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.
Éh szájok a fűbe széjjelharácsolnak,
Furullyája zendül köztök pásztoroknak.
A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,
Csendesen állottam mindennek örülvén.
E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák
Nőttek, mellyek csaknem a felleget tartják.
Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett,
Boglyas oldalokon kérgek repedezett.
Terjedt gallyjaikkal lefelé hajlanak,
S mintha szomjúznának, a vízekbe nyúlnak.
Nyájason zörgenek zöld s fejér levelek,
Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.

1772