„’56 ma állami ünnep, teszünk-e azért, hogy október 23-a ne egy üres piros dátummá legyen a naptárban, amikor a Himnuszt kell énekelni, unalmasan komolynak kell lenni és a diákok már nem is értik, miről van szó. Ez is csak egy nap, amikor nincs iskola?” Teszi fel a kérdést Mentsik Szilvia, az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalának elnöke nyitóbeszédében.

Ennek a fontos, de általában véve elhallgatott kérdésnek a feltételéhez pedig tökéletes beszélgetés indító lehet az “Europa”-Club szervezésében a bécsi Collegium Hungaricumba érkező Nagyváradi Erzsébet és Rubold Ödön SZÍNPAD és KÍNPAD 1956-1958 című előadása, mely színészek szemszögéből, az ő elmeséléseik és vallomásaik, naplórészleteik, verseik, továbbá minisztériumi, rendőrségi, belügyi anyagok alapján visz minket keresztül a napok és évek eseményein. Szót ejtve az önállósodási kísérletekről, a vidéki eseményekről, a beszervezésekről, majd a büntetések változatosságáról, a megtorlások tényeiről és a szétszóratásról.

Az estét a Himnusz közös eléneklése után Mentsik Szilvia, az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalának elnöke kezdte nyitóbeszédével, melyben a kérdezés fontosságáról beszélt.

A Collegium Hungaricum igazgatója Dr. Méhes Márton úr beszédében a bécsi magyarság történelmén keresztül mutatta be a kor eseményeit.

Szilágyiné Bátorfi Edit asszony, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott bécsi

nagykövete pedig az emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet. Általa, egy perces néma csönddel megemlékezhettünk a nemrég elhunyt Potápi Árpád János, Magyarország Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkára emlékének is.

Köreinkben köszönthettük Kilyénfalvi Gábort, a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület elnökét. Wagner Szilárdot, a magyar evangélikus gyülekezet lelkészét és Karvanszky Mónikát, a magyar református lelkigondozói szolgálat lelkészét.  

A beszédek, köszöntők és ünnepélyes megemlékezések után pedig következhettek a művészek, mind a színpadon, mind a naplófeljegyzéseken, képeken, videókon és hivatalos iratokon keresztül. Nagyváradi Erzsébet és Rubold Ödön előadásában egy igazán érdekes, emberi, gondolat- és kérdésébresztő előadást láthattunk az 1956-os eseményekről. Többek között felvillannak Sinkovits Imre ’56-os naplójának részleteit, Raksányi Gellért, Darvas Iván, Bessenyei Ferenc és Mensáros László írásos és rendőrségi anyagai is.

A színészek, és általuk a hétköznapi, nem politikai emberek által átélt, és elmesélt események közelebb hozhatják, jobban megértethetik a mai fiatalokkal is, mi történt akkor. És hogyan érezte magát a kor embere. Így az estnek tökéletes záró mondataivá válhat, mindaz, mit Mentsik Szilvia kérdezett nyitóbeszédének végén:

„Vajon merünk-e kérdezni? Azt hagyjuk-e a gyerekeinkre unokáinkra, hogy a piros betű a naptárban csak arra jó, hogy ne kelljen iskolába menni? Hagyjuk-e szürke semmivé alacsonyodni a lyukas piros-fehér zöld zászlót, amely 68 évvel ezelőtt az egész világon a szabadság szimbóluma volt?

És önök, önök tesznek-e még fel kérdéseket, hogy tudjunk válaszolni majd az utánunk jövőknek?”

Lukács Rebeka Ida

Kőrösiné Forgó Ilona