Herkules ilyet a Hesperidák
kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek
bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld
északi hűs rögein.S íme virágzik a mandulafácska
merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit
zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis,
nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad
az ifju Tavaszt?
A mű rövid értelmezése:
Janus Pannonius pontosan érzékelteti helyzetét: reméli , hogy poézisének rügyei szárba tudnak majdan szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni. Janus első magyar latin nyelvű költőként előhírnöke volt annak a folyamatnak, amelyenek eredményeként a magyarországi költészet később átvészeli a zúzmarás időket, és néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indul meg kezdeményezései nyomán. (Később Balassi Bálint reneszánsz költőként már magyarul veti papírra sorait.) A mandulafa motívum, mely az ég és föld közötti kapcsolatot jelképezi, egyben a fa maga a költő is, aki rügyeivel (verseivel) a reneszánsz humanizmus és a sarjadó magyar költészet előfutára. A vers első és második strófája között egy ellentét feszül, a második versszakban az aggodalom hangjai is megszólalnak.
(forrás: doksi.hu, tanarkademia.hu)